eper-rózsa-szarkaláb

     Dívik a retro-rítus, újra hódít a befőzés

Mindannyian emlékszünk anyánkra, nagyanyánkra, amint gyümölcstől roskadó kosarak, ládák között óriás üstöt kavargat gigantikus méretű fakanalával. Aki emlékszik a forró-kotyogó gyümölcs édeskés illatára és aki legalább egyszer végigolvasta egy boltban kapható lekvár címkéjén az összetevőket, az a befőzés mellett fog dönteni. Aztán mikor elér a boltba, megtalálja a befőzőcukros, celofános, szaliciles sort, gyorsan áttér a következőbe és leránt egy üveg kész lekvárt. A fene fog veszkődni, mikor majdnem elpusztult az evolúciós küzdelemben, hogy eljusson a boltba és a fennmaradáshoz szükséges táplálékot megszerezze utódainak és/vagy magának a 37^◦C-ban. Megy a strandra hétvégén, jó lesz ez, a kenyérre ezt is rá lehet kenni. Az első kiskanál után érzi, hogy valami nem az igazi. Szó szerint. Keresztbe áll a szája és valami eltörik benne. Akarata most már megmásíthatatlan. Kinyilatkoztatja befőzési szándékát, mire családtagjai és barátnői aggodalmát váltja ki mentális állapotát illetően. Persze a legsajnálkozóbban fejcsóválók fognak a legmohóbban csettintgetni pár hónap múlva, mikor arcukon, rosszabb esetben ingükön, munkája gyümölcsével – amiről bizton tudhatjuk, fáról, bokorról származik – vadul nyeldekelik reggelijüket. Egyes barátnők látogatásai megszaporodnak majd uzsonnaidőben, gyakran ugranak át „épp csak egy teára/kávéra”. Persze tudjuk, nem lényeg, mi van a csészében, az csak kísérőként szolgál ahhoz, amit melléje adunk. Azt kerekedő szemmel fogadják, s következik a műsor: hatásos szavakkal ostorozzák magukat, kiemelve azon jellembeli hiányosságaikat, amik miatt elmulasztottak nyáron befőzni és üres maradt a spájzuk, és az egekig magasztalnak minket ügyességünkért és állhatatosságunkért. Közben nyelik a lekvárunk, mint kacsa a nokedlit. Ismerjük őket, a barátnőket kiknek neve elé belső noteszünkben felvéstük az „LH” (lekvár hiéna) megkülönböztető jelzést. Most azonban úgy néznek ránk, hogy magunk is elgondolkodunk, normális dolog–e egy ilyen vállalkozás ebben az időben.

Agyunk egy szegletében derengeni kezd, tévéműsorok készültek arról, hogy embereket - akiket ezen műsorokból élő emberek szerint nekünk ismernünk kéne - kiraknak mindenféle szigetekre meg őserdőkbe, és ott főállású túlélőként foglalkoztatják őket. Mások súlyos pénzeket fizetnek azért, hogy túlélő-túrákra vigyék őket. Ezen a ponton születik a döntés: „kimegyek a piacra és megveszem azt az 5-10 kg gyümölcsöt!”  Miután a bátorság-hullám kitombolta magát és elmúlt az adrenalin löket, a buzgalmi fázist a befeléfordulás, szembesülés szakasza válthatja fel, ez azonban nagyon veszélyes lehet! Ilyenkor nem szabad kételkedni, belegondolni tetteink mélységébe. Soha ne nézz vissza miután kiléptél a piacról!

Dráma és idill, a gyümölcs útja a spájzba

Hozzákezdesz hát a munkához. Saját mozdulataidon elérzékenyülve eszedbe jut kedves nagyid, édesanyád munkája, arcukon a verejtékcseppek között bujkáló öröm s, hogy most Te adod át drága gyermekeidnek azt, amit tőlük kaptál. Gondolatmeneted itt egy ordítás szakítja félbe, ami a szádból jön és a büdös kölöknek szól, aki már megint a lábad alá mászott, holott ezerszer megmondtad, hogy nincs hátul szemed. Különben se nyúlkáljon a forró üst fölött, mer’ viheted az ügyeletre! Persze Te, mert életed párja a kánikula – és a házi munka elől – nyakig merült a sport és politikai hírek óceánjába hűsölni. Nagyobb gyereked vészérzékelője már idejekorán villogni kezdett, mikor addig nyugodt otthonotokat gyümölcsök kezdték elárasztani. Mikor előkerült az üst, eszébe jutottak halaszthatatlan dolgai s mire felkötötted a kötényed már csak a hátát láttad. Mielőtt az asszonyi sors oltárán kicsorduló könnyeiddel elsóznád a jó lekvárt, végy egy nagy levegőt!

 Legjobb, ha már a befőzés napjának reggelén kimozgod magadból a feszültséget, ahogyan azt korábbi írásomban javasoltam. Ezúttal csak annyira, hogy maradjon erőd és szükség szerint mozgósítható tartalék energiád! Gyűjtsd magad köré azokat /azt/ a gyerekeid /gyereked/akiknél koruk még lehetővé teszi ezt és mesélj nekik arról, hogy mikor annyi idős voltál, mint most ők, hogyan segítettél anyukádnak. Akkor is, ha nem igaz. Meglátod, imádni fogják. Amíg együtt magoztok, csipegettek a szárról, mesélj nekik bármiről, ami eszedbe jut. Az nem sok? Akkor kérd meg őket, hogy meséljenek ők Neked valamit. Amíg kavargatsz, megkérheted párodat is, olvasson fel neked olyan híreket, cikkeket, amik mindkettőtöket érdekelnek. Legalább beszélgettek, eszmét cseréltek kicsit s közben a lekvár is elkészül. Jó étvágyat!