eper-rózsa-szarkaláb

                  Csodák

Mondjuk, manapság nincsenek csodák. Eszünkbe sem jut, hogy rossz helyen keressük őket. Spiritiszták és misztikus „gyógyítók” üzleti vállalkozásai virágoznak fel, miközben egyre több otthon polcain porosodnak a könyvek érintetlenül. Az irodalom, a színház, és a cirkusz közös vonása, hogy ablakot tár a megnyilvánulón túlra. A Költő a mindenség kapuit nyitogatja verseiben, amiken keresztül – mi véges lények – a végtelenbe léphetünk. Nagy szerep az övé a globális munkamegosztásban. Megvan a helye a társadalomban, és néha napján még az is előfordul, hogy még élete során ennek megfelelő megbecsülésben részesül. Nem ez a helyzet egy másik mediátor esetében, aki szintén a végtelennel cimborál, mégsem veszi komolyan senki.
A bohóc a gyermek-világ figurája, akinek egyre magasabb ingerküszöböt kell átugrania. Az idő lassan elhalad a cirkusz mellett és a zsúfolt kocsikkal, karavánnal nem lehet tartani az egyre gyorsuló tempót. A csoda, pedig ott lakik a tarka vagonok közt, a nehéz ponyvák alatt.
Pár éve a Sziget Fesztivál színház negyedében sétálgattam. Délelőtt volt vagy kora délután, amikor a koncertek megkezdése előtti programok és matinék uralták a környéket. Az egyik színpad előtt már gyülekeztek a fiatal anyukák kicsi gyerekeikkel. Egy marionett-művész produkciója kezdődött. Piciny balerina, egy delfin és egy parányi bohóc keltek életre egymás után, néhány jelenet erejéig. Nem tudom mikor kezdődött, nem tudom hogyan. Csak arra emlékszem, hogy cselekedni már nincs erőm. Késő volt, mire észbe kaptam a Művész hatása alatt tartott, mint Máriót a Varázsló. Idegszálaim eggyé váltak a kicsiny bábuk aprócska tagjait mozgató fonalakkal és ő játszott rajtuk. Könnyeden, finoman, fölényesen.
 

„világokat igazgatok:
üveggolyókkal játszom.”
Írta József Attila, mert ő igazán ismerte a hatalmat. A gyermek hatalmát a világ felett, a mágikus világképet, ami ott él egyéni és közös múltunk ködbe vesző kezdeteiben. Ahogy cseperedünk, konfrontálódunk a valósággal, a környezetünkkel, megtanuljuk elrejteni gyerek-énünk, mert nem akarunk sebezhető felületet hagyni magunkon. A régi, a gyermeki hatalom lefoszlik rólunk kinőtt ruháinkkal és az érzékeny, sérülékeny lény már csak hátráltat bennünket a küzdelemben – ami ugye, az élet. Vannak, akik felnőnek, de nem feledkeznek meg arról, amiről minket leszoktat a külvilág. Ezért volt olyan találó a pár éve rendezett Cirkusz Találkozó reklám plakátja, a Földgolyót az ujjhegyén egyensúlyozó bohóc képe.
 

„Én nem vagyok te, én nem csupán látszom,
én játszom”
Mondaná erre a Költő.
Játszani, pedig csak az tud, aki tudja a szabályokat, ismeri a törvényeket, érti az összefüggéseket. A világ bírása teszi a játékban önfeledté a legkisebbeket és varázslóvá a legnagyobbakat, akik képesek átlépni a kettő közt húzódó határvonalat, hogy közvetítsenek köztünk és saját elfeledett gyermeki valónk között.
Milyen lesz a jövő, ha ez az összeköttetés megszűnik? Nem olvasunk többé, elfelejtünk játszani, a bohóc elejti játékát, a Földgolyó elgurul gazdátlanul. Nem lesz többé gyenge pontunk. Nem érkezik hozzánk több üzenet. Nem lesz többé mit mondani. Tán csak két mondatot, búcsúzóul.
Zampano, a bolond rosszul érzi magát. Zampano, a bolond halott.