A nagybányai falra hányt borsó
Sokféle hír bontakozott ki a nagybányai szegénynegyed köré épített fal körül felvert porfelhőből az elmúlt hetekben. Felkerekedtem és odamentem, hogy "tiszta légköri viszonyok" között, saját szememmel lássam és tárjam fel a valóságot az Eper-rózsa-szarkaláb olvasóinak.
Mivel célom a tényfeltárás, nem a szenzációhajhászás, valamint az emberi méltóság tisztelete (olvasóé és "gettó lakóé" egyaránt ) miatt, az ott készített képanyag erős cenzúra után, alaposan megszűrve került fel az oldalra.
Kíváncsian, előítélet és szilárd álláspont nélkül, és -megvallom- növekvő félelemmel közelítettem a témához és a helyszínhez. Szerettem volna, ha minél többen, a fal mindkét oldalán megszólalnak az érintettek, de Cătălin Cherecheş polgármester úr irányába kezdeményezett megkeresésem eredménytelen maradt. Beszélt viszont Nagybánya önkormányzatának ingatlankezelői osztályáról egy - nevének elhallgatását kérő - munkatársa.
Elmondta, hogy bár a probléma jóval komplexebb és kiterjedtebb annál, hogy egy fal megoldást jelenthessen, tüneti kezelésképpen a fal léte mindkét fél számára ( a telep lakói és a környező lakosok számára) egyaránt előnyös. Elmesélte, hogy a telep lakói közüzemi számláikat nem fizették, óriási adósságot halmoztak fel a szolgáltatóknál, ami nagyon sértette a lakosság rendszeresen fizető részének igazságérzetét. A szolgáltatók ekkor még méltányosságból nem folyamodtak szankcióhoz, munkatársaik kiszálltak a helyszínre, víz és villanyórákat szereltek fel, hogy mindenki tiszta lappal induljon és saját fogyasztását egyénileg törleszthesse. Mikor azonban ezután sem érkezett be egyetlen bani sem, kénytelenek voltak megszüntetni az áram és folyóvíz szolgáltatást. Ezután sokan úgy védekeztek a könyörtelen erdélyi tél ellen, hogy kiszedték a lakás mozdítható részeit és eltüzelték őket. Ez az oka annak, hogy sok helyen egyszerűen nincsen sem ablaka sem ajtaja a lakásoknak, és a képeken is jól látható a lakásokban gyújtott tűz okozta kormozódás a házfalakon.
A tömbökben jellemzően nagycsaládosok élnek, rengeteg a kisgyermek. A felnőttek általában munkanélküliek. (Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy Nagybánya egész lakosságát sújtja a munkanélküliség, képzett, középfokú és felsőfokú végzettséggel rendelkező emberek küszködnek ezzel a problémával. - a szerk.) A gyerekek után járó szociális juttatások persze nagyban növelik a gyermekvállalási kedvet. A baj az, hogy ezek végeredményeként kisgyermekek tömegei élnek olyan körülmények között, amilyeneknél rendezettebbekből, jobbakból is gondolkodás nélkül "emelnek ki" gyereket a hatóságok szerencsésebb vidékeken. A legnagyobb probléma a szemét, amiben valósággal úszik a környék. Közvetlenül azután, hogy az önkormányzat saját költségén három óriás konténernyit szállíttatott el, erről az egyébként kis kiterjedésű területről. A hulladék rövid úton újratermelődik, pedig a közelben vannak szeméttárolók, csak odáig kellene levinni szemetüket a lakóknak. Ehelyett kidobálják az ablakon, s ellepi a lépcsőházakat, folyosókat és az egész utcát, terített asztalként szolgálva a patkányoknak és más élősködőknek. Folyóvíz híján egy kútra járnak vízért, ami a fertőzések melegágya. A gyerekek alultápláltak és nem kapnak oltásokat, pedig ott, nekik lenne rá a legnagyobb szükségük. Felügyelet és kontroll nélkül bandákba verődve játszanak, sokszor olyan "játékokat" amiknek könnyen lehet halálos kimenetele rájuk vagy másokra nézve. A közelmúltban több bejelntés érkezett autóvezetőktől, akik a közvetlenül a telep mellett elhaladó Máramarossziget felé vezető úton haladtak át. Jelezték, hogy pici gyerekek váratlanul az autók elé ugrálnak úgy, hogy a sofőröknek minden éberségükre és rutinjukra szükségük van, ha nem akarják halálragázolni vagy megnyomorítani őket. Máskor sárral vagy kövekkel dobálják az elhaladó kocsik ablakait, fejmagasságra célozva. A fal tehát lecsökkent bizonyos veszélyfaktorokat, összegzi mondandóját a hivatalnokasszony.
Ahogy a belváros felől a "negyed" felé haladtam, kisvárosi hangulatú, rendezett kertes házak lakói tiszteltek meg bizalmukkal és engedtek betekintést életükbe és a helyi viszonyokba. Cserébe csak annyit kértek, hogy ne írjam le a nevüket, mert "nem szeretnének bajt" maguknak. Kevésbé diplomatikus, keserű mondatokat hallhattam arról, hogyan próbálnak felszínen maradni, tisztességesen boldogulni, taníttatni gyerekeiket. Lassan témámra terelődött a szó. Elmondták, nem szeretnek trolira szállni - bár az ott az egyetlen tömegközlekedési lehetőség - mert útvonalában szerepel az ominózus környék és annak lakói, ellenszolgáltatás nélkül, gyakran veszik igénybe a buszokat. Őket soha nem bünteti meg az ellenőr, ellenben velük, akik pedig sokszor egy jegy árát is megérzik költségvetésükön, mégis mindig megveszik azt. Aggódnak amiatt is, hogy a járműveken sokszor gyanúsan ragadnak az ülések, a kapaszkodók, féltik gyerekeiket a fertőzésektől. Nem beszélve a rágcsálókról és élősködőkről, amik nem kérdezik melyik utca meddig tart és bármikor áttévedhetnek vagy akár átterjedhetnek a joviális családiházas környékekre.
Minél közelebb haladtam a célterülethez, annál nagyobb megrökönyödést láttam az arcokon tervem hallatán. Megütközve kérdezgették hogy jutott eszembe egyszál magam elindulni, anélkül, hogy egy stáb állna a hátam mögött, oda, ahová szerintük "fehér ember be nem teszi a lábát". Attól ami az arcukon látszott, egy kifejezetten bátor ember is elgondolkodott volna céljáról. Én kifejezetten gyáva vagyok, de nagyon kíváncsi, így nem gondolkodtam el, tudtam, hogy odamegyek és féltem.
Megérkeztem. Mikor váltotta fel a félelmet a döbbenet, az undor és a sokk, nem tudom, de az, hogy 2011-ben, 70 km-re a magyar határtól, az életnek ilyen formája is létezik, tarkóütésként ért.
A kiégett, kibelezett házcsonkok között az emberi lét lecsupaszított vázai ődöngtek. Gyerekek visongtak, kergetőztek. A szemérem meghunyászkodva ejtette ki kezemből kattogó fényképezőgépem, miközben jól kellett figyelnem hová lépek a virgoncan nyüzsgő csótányok között.
Egy asszony ült az egyik tömb lépcsőjén. Fiatal volt. Azt hiszem. Körülötte nagyobb fia, lánya, ölében félpucér csecsemője, az ő apró talpát masszírozta. Ez a látvány beleégett szemembe: ujja a pici, ráncos talpon és a szemei. Szeretném elfelejteni azokat a szemeket. " Ce vreţi aici? De ce filmaţi, doamnă?", Mit akar itt? Miért filmez, hölgyem? - kérdezte és én leengedtem kattintásra kész kezeim. Akkor, abban a pillanatban megértettem tekintetéből, egyetlen dolgot tehetek ezért asszonyért, azt, hogy nem fényképezem le. Nyüszítve felröhögtem magamban saját, jól előkészített kérdésemen: Milyen itt az élet?
- Látom, nem? Kérdezett vissza és nézett. Megint az a kibírhatatlan perzselő, okos szempár. Azért egy mondatot mégis rakott a batyumba, mielőtt porig szégyenülve tovavonszoltam magam. "Ce-i aici nu-i bine, dar sunt locuri și mai rele." Ami itt van nem jó, de vannak rosszabb helyek is. Az ő szájából ez a mondat egy életre elegendő útravaló.
Távolodóban még láttam egy rakás gyereket, akik a fal külső tövében, az autóút mellett játszottak egy homokdomb tetején.
Két kérdés maradt csupán bennem.
Tényleg jobb ezeknek az embereknek, ha van fal?
Tényleg rosszabb ezeknek az embereknek, ha van fal?
