„ Furkó Kálmán katonája voltam”

Válts útvonalat, életet menthetsz!

Így hangzik a történet mottója. A történeté, amit sajnos nem tulajdoníthatok saját írói fantáziám virulens működésének, csupán az élet pislogó, irigy bértollnokaként vetek papírra.

Mikor egy hideg, tavasz eleji koraestén békés, nájlonszatyor-lóbáló tudatlanságban postára és boltba indultam még nem sejtettem, hogy a sors pár perc múlva élet s halál urává avat.
A kisvárosi élet törvényszerűségeinek kérlelhetetlenségével szembesülve, engem elkísérő társam felé nyöszörögtem a kegyetlen igazságot, hogy a vidéki posták korán zárnak. Ennek a kis kitérőnek köszönhetően szokott útvonalunk helyett egy aszfaltút nélküli, sorházak között vezető utcácskán haladtunk célunk felé. A téma az utcán hevert, egy kerítés tövében, erős alkoholos befolyásoltságban. Tős-gyökeres volt-fővárosiként a látvány automatikusan beindította fejemben a legközelebbi hajléktalanellátó szociális intézmények elérhetőségének keresését, kis időbe tellett míg agyam feldolgozta a látottakat.
Kifejezetten jólöltözött, ápolt külsejű, korosodó férfi feküdt a földön. Nem mesze tőle takaros kosárka, tele friss zsömlével, zöldséggel, miegymással. Ekkor a hirtelen beálló rosszullétek tipp-listája következett a cukorbetegség során fellépő kómás állapottól kezdve a szélütésig. Hangosan köszöngetni kezdtünk, hátha az segít.
Felhívtuk a fekvő úr figyelmét arra, hogy a hőmérséklet jelenleg fagypont alatt van, várhatóan tovább csökken, a szabadlevegőn alvás ilyenkor nem egészséges.
Az úr kinyitotta a szemét, karja a levegőben és nyelve a szájában egyaránt bizonytalanul forgott. A katonaság elit ejtőernyős alakulatát emlegette, Furkó Kálmán neve valamint a „harcos” titulus - ez utóbbi önmagára vonatkoztatva- hagyta el a száját erős szesz szag kíséretében. A részletek egyértelműen elmesélték: hajléktalanságról szó nincs, csupán bevásárlásról. A feladat láthatóan végrehajtva, így tehát kötelességteljesítés közben bekövetkező baleset tragikus kimenetelét láthatjuk.

Érveinkre valamint ajánlatunkra, hogy mentőt hívunk, a „hárítom, Uram, határozottan hárítom” válasz érkezett, jól érthetően elkülönülve a szövegkörnyezet kevésbé artikulált részeitől.
Mivel tiszteljük az akarat szabadságát és mivel vidéken a boltok is korán zárnak, folytattuk utunkat, megfogadva, hogy dolgunk végeztével e szokatlan útvonalon térünk haza. Így is lett, s újdonsült ismerősünk még mindig zavartalanul hortyogott a kerítés tövében a földön, vagy inkább félig beléfúródva. Próbáltuk figyelmeztetni arra, hogy ha ebben az időben elalszik, nem biztos, hogy felébred. Tudakoltuk hol lakik. Hősünk következetesen indiszponált maradt, viszont már nem volt udvarias. Sűrűn tanácsolta, hogy hová menjünk, és ott mivel foglaljuk el magunkat. Nyomatékosan fejünkbe véste, hogy a „deszant az deszant” és kitartóan emlegette Furkó Kálmán nevét. Mivel ezen információk összessége kevésnek bizonyult ahhoz, hogy intézkedni tudjunk, a talpraállítási kísérletek pedig megfelelő motiváltság hiányában sorozatban kudarcba fulladtak, figyelembe véve, hogy hősünk nadrágjának nedvességtartalma láthatóan meghaladta az egészségügyi határértéket, döntést hoztunk. Becsöngettünk a legközelebbi házba.

Mikor bentről gyerekzsivaj, esti fürdetés, fektetés zajai hallatszottak, kezdtük magunkat kellemetlenül érezni. Szerencsénkre fiatal, agilis, együttműködő apuka pattant ki a házból a hírre és bekapcsolódott a keltegetési kísérletbe. Csekély eredménnyel. Barátunk ciklikusan visszatért kedvelt lételméleti meghatározásához, miszerint „a deszant az deszant”. A segítségünkre siető ifjú családapa közölte, hogy ezzel tisztában van, mert hat évet töltött fentnevezett alakulat kötelékében. Itt az élet Rejtő mester stílusára váltva folytatta a történetet. A következő párbeszédnek lehettünk fültanúi:
- (ifjú családapa) Hány ugrása volt?
- (földön fekvő férfi) Neked fiam hány ugrásod volt?
- (ifjú családapa) Hatvankilenc.
- (földön fekvő férfi) Hazudsz!
- (ifjú családapa felénk fordulva) Akkor több volt, mint neki.

Nem maradt más hátra, mint hívni a mentőket. Ittas emberekért, tudtuk, nem küldenek kocsit. Szerencsére társamnak feltűnt az a nem elhanyagolható körülmény, hogy Furkó Kálmán egykori tanítványának feje gyanúsan közel feküdt a kerítés betonoszlopához, esés közben akár csúnyán belé is verhette. Mivel az összefüggéstelen beszéd, a rossz koordinációs képesség, a záróizmok kontrollvesztése agyrázkódásra is utalhattak, ezen gyanúját megosztotta a diszpécser-kisasszonnyal, aki hajlandó volt kocsit küldeni. Jöttek is a mentők, de nem szívesen…
Ezt abból láttuk, hogy köszönésünket nem fogadták a közegészségügy morcos katonái, viszont mielőbbi távozásra szólítottak fel minket, amin nagyon meglepődtünk. Azért távolabb megállva csak ott maradtunk, figyeltük hogyan rakják be harcos barátunk a kocsiba. Nekik sem sikerült talpra állítaniuk őt. Minden egyes kísérletnél nagyot zuhant, arról panaszkodva, hogy Furkó Kálmán visszahúzza. A kérdésre, hogy hol lakik, azt válaszolta, hogy Furkó Kálmánnál, arra a kérdésre, hogy „és hol lakik ez a Furkó Kálmán” már nem volt válasza.
Mindenesetre kalapját, kosárkáját mellé helyeztük a mentőautóba és sietve hazafelé vettük az irányt, abban a reményben, hogy látunk még valamit a Derrick-ből, jusson valami kis izgalom nekünk is a kisvárosi hétköznap estére.