eper-rózsa-szarkaláb

Zajlott, kavargott, lüktetett az élet a Szigeten.Valaki nélkül. Valaki nélkül, aki többé nem része ennek a lüktetésnek. Amy Winehouse hangját már nem halljuk élőben.

Magyarországon körülbelül 30000 drogfogyasztót tartanak nyilván, de ezek csak  hivatalos adatok, nem tudni valójában hányakat rejt el a tagadás sűrűre szőtt palástja. Sokszor saját családjuk "fedezi" őket a külvilág előtt azért, hogy megmeneküljenek a szégyentől, miközben a valódi veszedelem kényelmes takarásban végezheti pusztító munkáját. Ezekben az esetekben nem a rossz szándék áll a hátterében, hanem a tudatosság hiánya. Hiányzik annak a ténynek a megértése és feldolgozása, hogy nem az a tragédia, ha kitudódik családtaguk függősége, hanem az, ha el kell temetniük miatta. A tagadó, hárító, elkendőző hozzátartozói magatartás ideális táptalaja minden szenvedélybetegségnek.

Ez nem azt jelenti, hogy a családtagok tartoznak felelősséggel az addikt személy állapotáért, sőt ellenkezőleg. A felelősség súlyát vissza kell engedni a beteg kezébe, nem szabad az óvó, mindent elsimító jelenléttel megfosztani őt a külvilágból érkező negatív visszajelzésektől, kijózanító kritikáktól, mert ezzel elveszik a lehetősége, hogy szembesüljön egyre romló állapotával. A legtöbb tudatmódosító használónak egyébként is jellemzője, hogy a realitással való kapcsolatuk nem épp zökkenőmentes.

A hozzátartozók, különösen a szülők esetében a leggyakoribb probléma a mélyen gyökerező bűntudat, a helyzet felismerését azonnal követő kínterhes gondolat "mit rontottam el". "Csakugyan ilyen rossz anya/apa voltam?" E gondolatmenetbe túl mélyen belemerülni nem csak azért nem tanácsos, mert megrekedhet benne az ember, hanem azért sem, mert a gyermek gyógyulását nem segíti, sőt kifejezetten hátráltathatja a szülői bűntudat. Sajnos, éljenek bármely szerrel, a szenvedélybetegeknek szintén közös jellemzője a fejlett manipulációs készség, hiszen ezen múlik, hogy környezetüktől valamilyen módon meg tudják szerezni azt, ami mindennél fontosabbá vállt számukra. A szert amelytől függnek. A bűntudat olyan zsarolási potenciált képez, amivel a függő személyiség visszaélhet (a szakemberek szerint ennek virtuózai) s ennek eredményét végül saját maga további rombolására használja fel.

Persze nem a vak hárítás és a szeretetlen elutasítás az ideális megoldás, de fontos, hogy az ember tudatosítsa magában, ha hibákat követett el a gyermeknevelésben az azért van, mert ember, s mint ilyen nem bírja a tökéletesség s mindentudás erényeit. Idézze csak fel magában, ő hányszor kifogásolta saját szülei döntéseit, bánásmódját, mégsem lett belőle szenvedélybeteg. Biztosan ők is a legjobbat akarták neki, s cselekedték ezt szellemi horizontjuk s anyagi lehetőségeik által meghatározott, rendelkezésükre álló keretek között. Ő maga is biztosan ezt tette saját gyermekével s, hogy egyes szavak s cselekedetek kimenetelét nem lehet 100%-os biztonsággal előre megjósolni, az olyan tényező, ami benne van a gyermeknevelés kockázatában. Persze, könnyű elméleteket hangoztatni, mikor az ember szerette szeme láttára teszi tönkre magát. Ez -főként ha szülő az ember- olyan "gombot" nyom, olyan automatizmusokat generál, hogy az illető "nem tud nem segíteni". Sokan ilyenkor programtervekkel, jó tanácsokkal látják el gyermeküket, aki rendszerint -mire a család számára is nyilvánvalóvá válik a dolog- már olyan stádiumban van, hogy képtelen ezen verbális mentőakciók befogadására és hasznosítására. Mit lehet hát tenni?

Segítségért lehet és kell is fordulni olyan szakemberekhez, akiknek ez a terület a specialitásuk. Sokan nem tudják , de Magyarországon jól képzett, komoly szakmai tapasztalattal rendelkező pszichológusok, orvosok és szociálismunkások dolgoznak az addiktológia területén, akiknek szolgáltatásait téritésmentesen igénybe lehet venni. Ingyenes és kitűnően működő hozzátartozói csoportok vannak, amikhez bármikor lehet csatlakozni. "Minek nekem csoportba járni, nem én vagyok beteg, hanem a gyerekem/társam/szülőm". Mondaná erre az ember ösztönösen, s valóban a hozzátartozói csoportba nem azért jár az ember, mert ettől a hozzátartozója meggyógyulási garanciát nyer, hanem azért, hogy ő maga gyógyuljon, s ezzel ideális környezetként tudja szerettét a gyógyulás felé terelni. A döntés persze az ő kezében marad továbbra is, senkit nem lehet akarata ellenére megmenteni. A különbség a csoportba járó, illetve nem járó hozzátartozó között az, hogy ezt a tényt előbbi képes belátni, elfogadni és a lehetőségekhez képest teljes életet élni. A mérleg egyik serpenyőjében ott az egészséges hozzátartozó és egy beteg, aki mintát kap a szer nélkül is jó és élhető életről, a másikban pedig egymás mellett, egymás közreműködésével tönkremenő emberek közössége, ahol az egyik áldozathozatalával a másik is csak veszít.

Nincs persze szülő a földön, akit ez az érvelés meggyőzne, a szív és a vér hangja, az anyai (apai) ösztön mindenen túl azt diktálja, hogy az ember akkor jó szülő, ha végsőkig küzd  utódaiért és mellettük van. "Elvégre az ember nem fordít hátat a saját gyerekének". Ezek a leggyakoribb reakciói a friss szülőcsoportosoknak, el nem ítélhető módon. Azt, hogy az "elfordulás", nem az önzés, az érzelmi kötelék hiánya vagy a nemtörődömség jele, hanem a határtartó, következetes, okos szeretet útja csak fokozatosan fedezik fel. Valahogyan úgy, ahogy a csokoládéért hisztiző gyermeknek is nemet mond az ember fogmosás után, mégoly könnyű lenne bár nem konfrontálódva rábólintani a dolgokra. Egy szülő tudja, az alkalmi népszerűség amire szert tehet csemetéjénél nem ér annyit, mint a lukas fogak miatti kínzó fogfájás elviselése a kicsinek. Később sincs ez másként.

A hozzátartozói csoportoknak óriási a szerepe abban is, hogy a hozzátartozók szorongása, elszigeteltsége oldódik. Az aki abban a hitben élt, hogy ilyen csak vele eshet meg, na meg a "háromhás" családok szerencsétlen porontyaival, egyszerre megdöbbenve tapasztalja, hogy tucatnyi "átlagos" anya és apa bólogat mély megértéssel szavaira, úgy, mint akik maguk is ismerik ezen stádiumokat, hiszen keresztülmentek rajtuk.

A szenvedélybetegség, mint azt neve is mutatja, nem csupán lelkiállapot vagy rossz szokás, hanem betegség. Ahogyan hozzátartozónk manduláját sem jutna eszünkben otthon, a konyhaasztalon a kenyérvágókéssel kioperálni, ne gondoljuk, hogy szakember segítsége nélkül önerőnkből kezünkben tarthatjuk a helyzetet. Szerencsére nem is vagyunk erre ítélve, mert van más megoldás. Mindig van más megoldás.