eper-rózsa-szarkaláb

Tudtam, hogy régóta nagyon beteg, a hír mégis szíven ütött. Peter Falk halott. Elcsodálkozom a halálhíre hallatán felszakadó érzés intenzitásán és az űrön, amit maga után hagyott. Színész volt. Jó színész. Végül is a hatáskeltés a mesterségéhez tartozott.

Mégsem hiszem el -az Ő esetében nem- hogy szerepeinek karaktere, a hatásosan megírt jelenetek és a hollywoodi imázs tette milliók kedvencévé. Mikor ő feltűnt a képernyőkön, úgy volt jelen házak, villák és panellakások nappalijában Amerika- és Európaszerte, mintha a szomszéd jött volna át egy kis tere-ferére. Csak jóval szórakoztatóbban. Megszoktuk, hogy jelen van és ha rég nem láttuk hiányzott. Nagyon. A büdös szivar, a rozoga autó, a rossz ballonkabát, a sosem látott feleség és főként a kutya. Hogyan volt képes ez az ember a világ különböző tájain tízmilliók szívébe férkőzni? Mitől volt ellenállhatatlanul szeretetreméltó? Ez a rejtély felderítetetlen marad.

Egy dolog vígasztal. Biztos vagyok benne, hogy bármily kis szent-stikli, angyali sumákság terhelje is a menny-lakók lelkiismeretét, mostantól nem érezhetik magukat biztonságban. Bármennyi idő is megy rá az öröklétből, a dolog előbb-utóbb kiderül. Még akkor is, ha ő szárnyait odahagyva leugrik néha, hogy kísérjen bennünket -amit őszintén remélek. Előbb-utóbb visszatér és szórakozottan motyogja a kaput nyitó Szent Péternek: Bocsánat, valamit elfelejtettem....