Pár hete történt, hogy egy ismerősöm nyilvánosan elhalálozott. Nem, nem így próbált valamely kormányintézkedés ellen demonstrálni, nem akarta felhívni a figyelmet egyetlen elnyomott kisebbségre sem, öngyilkos merénylő sem volt. Még csak öngyilkos hajlamú sem. Egyáltalán nem állt szándékában meghalni, a tőle telhető legnagyobb igyekezettel próbált életben maradni, de hát a dolog másként alakult. Történetesen úgy,hogy a stroke -amiről ugye minden magazinban olvashatjuk, hogy hazánkban"népbetegséggé" avanzsált- az utcán érte, miközben egyedül sietett a dolgára. Hirtelen csuklott össze. Ennek a fajta rohamnak sajátossága, hogy nem feltétlenül és nem minden esetben jár teljes eszméletvesztéssel. Az összefüggő gondolkodás részben vagy egészben megmaradhat, míg a beszédkészség esetleg sérülhet. A végtagok részlegesen bénulhatnak. El sem tudom képzelni milyen rémisztő lehet ezeket a tüneteket egyszerre átélni. Az ember egyik pillanatról a másikra azt veszi észre, hogy izmai nem engedelmeskednek, a szavakkal nem boldogul. Tudja mit szeretne mondani, de nem tudja megértetni magát. Mielőtt fantáziám e sötét és elkeserítő mélységekbe ragadna olvasómmal együtt, térjünk vissza történetünkhöz.
Ismerősöm fekszik az utca szélén. Nem épp a csúcsforgalom kellős közepén, de azért olyan helyen, ahol el-elhalad jópár ember. Nyilván érzi, hogy baj van, próbál segítséget kérni. Mintha az olyan könnyű lenne mikor nem bír szavakat formálni az ember szája. (Ezt később egy szemtanú elmondásaiból tudja meg egy családtagja.) Felemeli azt a kezét, amelyiket még fel tudja s mikor elmegy mellette valaki integetéssel próbálja megállítani. Hátha feltűnik valakinek, hogy sürgősen segítségre van szüksége s eszébe jut hívni a mentőket. Ennyi kellett volna csupán. Ha akadt volna, aki megállt volna, az én mesém meg sem íródott volna, ismerősöm ugyanis feltehetőleg élne.
A másik oldal.
Nem tudom mi lett volna,ha épp arra haladok s ha ismerősöm valaki más ismerőse /családtagja, kollégája, rokona/. Sajnos Magyarországon az alkoholizmus is népbetegség, s ennek földön fekvős-hadonászós válfajától elég sokan szenvednek. Nem ismeretlen látvány ez a városlakó számára. Az OPNI megszüntetése miatt, saját nyakukba visszazúduló mentális problémáik súlya alatt megroppanó embertársainkról még nem is beszéltünk. Ők viszont megoldás és segítség híján, a társadalomra zúdulnak. Nem tudom tökéletes önbizalommal és teljesen tiszta lelkiismerettel azt állítani, hogy én másként cselekedtem volna, mint a problémák kizárásával védekező járókelők, akik gyors pillantás-diagnózissal a "bolond" vagy a "részeg" kategóriába sorolva éppen haldokló ismerősömet elkapták tekintetük és tovasiettek.
Ez a jelenség már akkor foglalkoztatott mikor középiskolás koromban biológiaórán a cukorbetegségről tanultunk. Miután tanárom elmagyarázta a biológiai folyamatokat, amik a szervezetben mennek végbe egy cukorkómás roham során, elmondott egy történetet. Egy diabéteszben szenvedő ember, akinél mindig volt üveg vízzel, hogy gyógyszerét be tudja venni, valahogy mégis megcsúszott szokásos napirendjével s a rosszullét utolérte mielőtt hazaérkezett volna. Eszméletét is elvesztette. A járókelők egy útszélen fekvő embert láttak, zsebéből kikandikáló üveggel -ne feledjük ez még a műanyagflakonos üdítő-történelem előtti időkben történt- s a történetet innen könnyen befejezheti az olvasó. Nem volt idős ember, "csak" cukorbeteg.
Azt, hogy ezek mennyire nem egyedi esetek az is mutatja, hogy én már másodszorra találkozom velük életem során, pedig még a feléhez sem értem. Remélem. Bár, ha jobban belegondolok... Ki tudhatja ezt előre?
